Van egy férfi. Hát…, szeret. A polcaival traktál. Evvel akar lekenyerezni. Óvtam, tartsa magát távol ettől a dologtól, mert ez az apámra emlékeztet, az idők múltán apám tudniillik főként a polcai emlékében él tovább. „Az édesapja polca” – ennél pimfebb közhelyet! És mégis.
Ettől kezdve szorong. Mondhatok én akármit, lehetek elbűvölő, előzékeny, kimutathatom a szerelem foga fehérjét, gorombáskodhatom, mégsem érek el semmit. Bármit teszek, tettem, teendek, tettem lett légyen, a tervezett barkácsolás napján – nem építészet ez és nem is fúrás-faragás, inkább farigcsálás, vésővel, egyszóval helyénvalóbb volna az egész napot polcnak nevezni, nem hétfő vagy péntek, de polc –, remegő hangon rákezd, évek óta, kitartóan remegő hangon rákezd, és teszem azt megkérdi, hogy tiplit szokott-e volt beletenni a papa. Mindig van kérdés, mindig marad. Ha megemlítem, hogy ezt már tisztáztuk, ingerült tirádába kezd, hogy ezek a gondok, problémák, ügyek, ezek a nehézségek nem kiragadhatók az összefüggéseikből, és ezen összefüggésekhez, nem tartja kizártnak, hogy ez engem nyomaszt, ő maga is hozzátartozik, és mit tudhatok én arról, hogy ő éppen most miként van a polccal, mert pedig ő van a polccal, s ha belepillant ezen polc forgácsainak mélységes mélyibe, a lehántolt rétegekbe, a formálódó káoszba, így kell mondja, az mindig más és más – kétszer nem léphetünk ugyanabba a forgács-halomba!, de kussolok –, a csomók barnás foltjai, a formálódó elemek: a simuló felület, a tartólécek és a díszítés faragványok (kevés!), külön a szín, külön a mintázat, a sima színtelen keménység, csavar! csavar!, nincsen elavult kérdés meg időszerű kérdés, kérdés van, vagy esetleg nincs, de szerinte ezt a nincset mi nem fogjuk megélni, és az nem is volna jó, sőt rémisztő volna, ha ő szó nélkül el tudná készíteni ezt a polcot, nem, nem is rémisztő, inkább kiábrándító, amivel nem azt akarja állítani, hogy ő élvezné vagy szórakoztatónak találná ezt a kérdezősdit, a saját szorongását, aggódását, őrlődő nyugtalanságát, ezen aggodalmaskodó vágyát és igényét a tökéletességre nem tekintheti a szenvedélye bizonyítékának, márpedig csakis akkor élvezné vagy találná szórakoztatónak, ha annak tekinthetné (a polc mint szenvedélypöcsét), és ezt a hosszú kitérőt mind megtakaríthattuk volna, ha végre hajlandó volnék fölfedni a tiplik helyzetét, szerepét, súlyát, vagyis státuszát abban a régi polcban.
Az apa szó nem hangzik el, én se, ő se. Lecsiszolódott, összeállítódott, így kerüljük meg az alanyt. És mi a helyzet a fém és a fa viszonyával. Nehezíti a dolgát, hogy én időnként összekeverem a faéket a szöggel. Elcsuklik a hangja, olyan izgatott. Mintha én nem őrizném apám emlékét eléggé. A francba evvel az egész fafaragással. Addig hergel, míg én is izgalomba nem jövök. Mielőtt elindulok, fölindultan telefonozok hát, hogy sima-e már a polc, mert azt föl sem tételezem, hogy ne volna kész, de hogy eléggé sima-e már, eléggé díszes-e, mert félkész polcra nincs értelme pakolni, akkor inkább… Ne tökölj!, és rám csapja a kagylót.
Az egész utca faforgácsszagú, mondom szemrehányást mímelve. Szaglászva járom be a lakást; repesek. Egyértelmű, némileg közönséges, az ágy irányába mutató fejbökdösésemre, testnyelv, háborogva mondja, ilyenkor? Kitartóan szaglászom. A polcé, az apám szaga, meg az övé, ez a jó fiatal.
Innen van: Esterházy Péter: Egy nő, 31. opus. Le is töltheted innen.
