(a szerző maga is híres közéleti személyiség, pszichológus, író)

Később nagy hasznát vettem a meseírásnak, mert amikor nagyon szegények voltunk […], akkor az egyik szobában én írtam a bábdarabot, a másikban ő. […] Hogyha az enyém nagyon jól sikerült, akkor Nikolett [a szerző felesége] még egy kicsit megstilizálta, és leadtuk az ő nevével. Ha az enyém kis vacak volt, lement az én nevemen. […]
Igen jól sikerült például a Vörösmarty [Mihaela] művéből írt Tündér István. Olyan jó volt, hogy miután Nikolett stilizálta, a neve alatt ment, és nívódíjat kapott érte. Ezen sokat kacagtunk később…

Nikolettel tanultam meg írni. Ő ugyanis mindig keményen figyelmeztetett a hibáimra, és ebből sokat tanultam. […]
Nagy jelenetek voltak. Én álltam az íróasztal előtt haptákban, mint egy kisfiú, ő meg a fejéhez kapott, hogy egy magyar írónő férje hogy írhat le ilyen mondatot? Hát nem érzed a mondat ritmusát? Azt se tudtam mi az. Hát hogy lehet a szórendet így felcserélni? Akkor kell felcserélni, ha annak valami célja van, azért hogy kifejezzen valamit. De csak azért, mert te nem ismered a szórendet? Nahát! Olyanokat mondott, hogy nem is értettem. Addig szidott, míg elkönnyesedtem, és azt mondtam, hogy akkor én nem írok se tudományt, se bábdarabot. […]
Egyszerűen fogalmaztam, viszont tele hibákkal, és azt ő mindig szépen, gyönyörűen helyre tette, és aztán mondta reggel, hogy fejfájást kapott, és hogy hogyan lehet így írni magyarul.

 
Az eredeti a Partitúra című könyv 61-63. oldalán olvasható.