“A sör nem alkohol. A tészta nem étel.
A férj nem ember. A medve nem játék.”
székely mondás

Hogy minden férfi hímringyó, aligha szorul bizonyításra. Az okokat kereshetjük, a tényt vitatni csacsiság. Mondhatjuk, mint Hamvas [Berta], hogy nagy lenne a baj, ha férjeinkből hiányozna ez a fundamentális világvalóság: ha nem lennének kihívóak, nem akarnának csábítani, ha nem volnának kacérak, és nem figyelmeztetnének hangjukban türelmetlen forrósággal, hogy mikor vetkőztetjük már le őket. Vélhetjük, mint Schopenhauer, hogy e hímringyóság a faj könyörtelen törvényeinek eredménye, mely nélkül nem esnénk szerelembe, nem házasodnánk, s így rövid úton kihalnánk. De ettől még faktum a faktum: minden férfi hímringyó.

Azonban azt is tudjuk, többek között éppen Hamvas Bertától, hogy mint minden másból, úgy a hímringyóból is kettő van: jó és rossz. A rossz hímringyóság a férfi ateizmusa, a jó hímringyóság viszont a szentség határát érinti.

A jó hímringyó legfeljebb a pénzed, időd, pinád akarja – a rossz a lelkedet is, hogy betolhassa egy iratmegsemmisítőbe. Ugyan a jó hímringyó is tépi időnként a májad, de ő azért megfogja homlokod, míg hánysz, és fúrja a lélek, mikor éppen megcsal vagy elárul. A rossz azonban rozsdás szöget kalapál a szívedbe, hazudja az orgazmust, és kéjesen tapicskol a hitszegésben – egyszóval hazavág és kicsinál.

Jó hímringyó az apád, a fiad, meg a szeretőd, aki még nem un téged. A rossz hímringyót már csak a kényszer, az érdek és az ösztönélet tartja melletted, e három nagy fekete fabábu.

[...]

A derék kéjbika lelkialkata, ízlése feminin természetű, ezért nem ijed meg sóstól, savanyútól, keserűtől – teszem azt, nem habozik kinyalni orgazmusod nedvét. Ha szemrebbenés nélkül nyal sót-citromot a tequila után, akkor elmondhatod: rendes hímringyó ez. Ha kéjjel hörpöli a somlai juhfarkat, akkor tudhatod: jóravaló hímribanccal hozott össze a sors. Ha kedvét leli a pilseni serben, akkor nyugodt lehetsz: a kéjbikák tisztességes nemzetségének tagja ő, érdemes a szerelmedre.
A megbízható hímringyó tehát nőmódra rúg be. Nőmódra, és többnyire nőtársaságban. [...]

Itt kell megjegyezzük, a pannon hímpuma e téren sem hitványabb a gall kakasnál. Ennek bizonyítására elég, ha Takáts historikus hölgytől citálunk néhány sort: “Régi magyar mondás szerint férfifán is elkél a bor, azaz, hogy a férjek is jó kedvvel megisszák a bort. Szentpéteri hölgyem tanítása szerint férjeink: …akármely nagy bilikum vagy duska töltessék számukra, de megivásától nemigen irtóznak, sőt a nőkkel a boritalban ugyan csatáznak, s nagy iható torokkal kérkednek: úgy megiszom a bort, mint a vizet.” [...]

A rossz hímringyókról pedig elsősorban azt kell tudni, hogy [...] maszkulin módon keresik a bódulatot. [...] Ha érdekből, számításból elő is csalogatják belőlünk a kéjnedveket, undorodva köpik ki szájukból, akár Hölgyisten a langyosat.

Bár orvoslásuk módja azonos, természetük szerint kétfélék a romlott kéjbikák: részben így születtek, részben jó hímringyókból lettek ilyenné. Utóbbiak metamorfózisa többnyire ahhoz az aktushoz kötődik, melyet magyarul házasságnak hívunk. Aligha véletlen például, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör egyik legjelentősebb hímringyó-szakértője, aki a derék, a romlott, továbbá a szűz kéjbikákról is számos passzust hagyott az utókorra, pont egy menyegzőre időzítette mai napig fölül nem múlt mutatványát: azt, hogy borrá változtatta a vizet. Mi mást akart volna üzenni, mint hogy igyatok csak, nőcskék, piáljatok, rúgjatok be, magatokhoz se térjetek a mámorból – csak ezt a silány színjátékot, ezt a szeretetnek álcázott, könyörtelen önzést, ezt a gúzsba kötve lejtett pádödőt hagyjátok másnak!

[…]

Hímnemű olvasóinknak azt javalljuk, mire idáig jutottak e traktátus olvasásában, szálljanak magukba, és döntsék el, a hímringyók melyik fajzatához tartoznak...

András verziója itt.